Nem is volt ez másképp most a XXXII. máriapócsi női cursillón és már előtte sem. Csütörtök délután Edelényből négyen indultunk el, mert Istenünk hívott újra a szolgálatra minket. Hiszen Ő mindig jobban tudja mire is van szükségünk. Úgy volt, hogy most ősszel nem tudok menni a cursillóra, mert elég sok családi programmal bővelkedünk egészen október óta. Ám hála a Gondviselésnek mégis ott lehettem szolgatársaimmal újra a Tábor- hegyén. Csütörtökön még ismeretlenként, bátortalanul kezdtünk beszélgetni egymással. Pénteken sokat sírva osztozva egymás örömében és bánatában, lassan megismerkedtünk. Szombaton pedig már mint régi ismerősök mosolyogva, szinte fél szavakból is megértettük egymást. Vasárnap pedig már szinte haza sem akartunk jönni onnan. De tudjuk, le kell jönni a Tábor- hegyéről és nem kell félni hazajönnünk. Jézus nem vesztes csatába küld minket. megerősített minket, sok-sok ajándékkal halmozott el, mindenkin keresztül. (persze nem azért mert épp szülinapom volt) Nehéz is lenne felsorolni egyenként kitől mit kaptam. Péter atya és Tibor atya előadásai felnyitották szememet és olyan volt mintha minden szavuk csak nekem szólna. Személyesen nekem üzent általuk Istenem. (Gondolom mások is így érezhették.)

Már alig várom az újabb találkozást!

De Colores!